Én nem is akarom elfelejteni, az emlékek fontosak, és tanúlságosak!
Néha egy két művész ezt sokkal jobban elmondja! Ez a lényeg!
"Ki ne volt soha még, úgy szívből szomorú, nem tudja mi a boldogság. Kit bánat sosem ért, ki rosszat alig élt, jó sorsát az olyan, mért venné komolyan. Én voltam odalent és voltam odafent és céloztam a kék eget. És voltam elesett, én éppúgy mint a többiek.
A gyűlölt napokat, a kétségbeesést nem lehet felejteni. Az emlékeidet magaddal cipeled, ha meg is tudtál bocsájtani. Ki volt már szomorú, úgy szívből igazán és átvészelte bánatát. Az hangosan köszön, ha szembe jön a boldogság."
érdekes felvetés. visszagondolva... igen, mindkét fajta szerelemhez volt szerencsém. tisztán emlékszem, hogy volt, hogy heteket, vagy akár egy hónapot is külön kellett töltenünk az akkori kedvessel, és én közben éltem az életem, és tulajdonképpen jól elvoltam, de gyakran gondoltam rá, és mindig megtelt szerelemmel és várakozással a szívem, ha eszembe jutott.
(most meg szerelmes vagyok, és gyakran kínlódom, amiért olyan lassan telik el az a maximum pár nap két találkánk közt...)
régebben úgy gondoltam, hogy a szerelem megfogalmazhatatlan. ahogy az sem megfogalmazható, hogy mitől vagy abba a másikba, és pont abba a másikba annyira szerelmes, de ha mégis meg tudod fogalmazni, akkor az már nem is szerelem. (ma már semmit nem tudok ezen a téren, csak azt, hogy egy kicsit belehalnék, ha most elveszíteném a szerelmet.)
néha olyan nehéz megfogalmazni hogy mit is érez az ember. Van úgy hogy tényleg beledöglünk a másik hiányába aztán van úgy, hogy jó vele de ha nincs ott mellettünk egész jól elvagyunk nélküle, és mindkét esetben szerelemnek érezzük a dolgot és mégis mennyire más a kötődési szintje a kettőnek.
nagyrészt rendben van, és elfogadom, hogy ő így élte meg a szerelmeit, de nálam az, akit valaha szerettem, mindig a szívemben marad. tinikorom kezdeti főhőseire a mai napig szeretettel emlékszem, ahogy azokra a férfiakra is, akikbe azóta szerelmesedtem bele. sőt, ha alkalmam adódna a barátjuk lenni, lennék.
valaki írta lejjebb, hogy nem szerelem ez, meg nem szeretet, hanem összetartozás. ezen tűnődöm azóta. nem hiszem, hogy ez a legjobb szó rá, de én is érzek valamiféle soha el nem múló kötődést a valaha volt szerelmeimhez.
Én is ebben a cipőben járok. Volt egy nagy szerelem az életemben, viszonzott, csodálatos, de sajnos távkapcsolat volt és ezer dolog miatt véget kellett vetni neki. Azóta is majd beledöglök az érzésbe és a másik fél is, de nem tudunk mit csinálni. Én már bevennék bármit csak múljon el.
Nekem nem sokat használt ez a módszer az elmúlás szempontjából, bár jólesett. (Sokat gondolkodtam egyébként hogy igazából írással kellene foglalkoznom, mert egész el****ott, lelkinyomorék életem kiváló ihletforrás lehetne. És persze s slusszpoén az lenne, ha a temetésem napján publikálnák a verseimet, hadd szörnyülködjön a sok hülye ember aki egész életemben irigyielt.)
Én voltam már reménytelenül szerelmes. Úgy értem viszonzatlanul. A módszerem az volt, hogy kiírtam magamból a dolgot. Fiktív leveleket írtam, amiket aztán nem küldtem el. Elég jó módszer.
Persze nem tökéletes: a seb begyógyul, de a heg örökre ott marad. Gondolom legalábbis.
Na és ogyan lehet a szerelmet elmulasztani? Azaz: pl. szerelmes vagy valakibe, de nem realizálódhat a dolog (tartósan) (mint pl. akiről boholy írt, hogy férjhezmenés után ütött be a dolog és teszem fel, nem akarja otthagyni a férjét), na ez esetben akkor hogyan lehet "mesterségesen" elérni, hogy a szerelem elmúljon? Ha egyáltalán lehet.
Elmesélem, mi történt vele az elmúlt öt évben. Azt gondolta, a nagy szerelmet úgysem lehet túlszárnyalni, és férjhez ment a legkedvesebb barátjához. Aztán tavaly megismert valakit. És azóta tudja, nem csak egyszer volt szerelmes életében.
A szerelem, a szenvedelyes es egeto formaju tenyleg hulyeve teszi az embert es olyan, mintha mindazt,amit tudunk, elfelejtenenk orokre. Letezik beteljesult es orokre megmarado szerelem, bar teny, hogy szazalekos aranyban az idovel a szeretet nagyobb lesz. A szerelembol van szenvedelyes es van meg ezer fele. A szenvedelyes az, amibol azt hiszem, semmi nem marad. Ez egy lang, ami eleg es a hamut elfujja a szel.
Altamara
Hát kéremszépen.
Mindenekelőtt: a szerelem (is) szubjektív érzés, úgyhogy mindenkinek mást jelent(het). Én csak arról tudok beszélni, amit nekem jelent, úgyhogy senki se sziveskedjen sárral dobálózni.
A szerelem igenis 1 szenvedélyes, tudatbeszűkült állapot, a látás elhomályosul.... az ember lebeg a föld felett, süket és vak minden másra... ebből adódóan nem is maradhat fenn sokáig, mivel így nem lehet sokáig élni. Ugye tanulni / dolgozni kell, háztartást fenntartani, gyereket nevelni, szemetet levinni, enni, aludni... A szerelem lefolyása olyan, mint egy Gauss-görbéjé. A felfelé ívelő szakaszban az újdonság varázsa, a kíváncsiság, a vadászösztön hajtja az embert (jobb esetben a remény, de inkább az illúzió, hogy hátha ő lesz az Ő!), jön egy tetőpont, onnan pedig kezdődik a megunás, elfáradás.
Számomra szerelem nem alakulhat barátsággá, sem szeretetté: a mindent vagy semmit, és a semmiért egészen alapon tudok szerelmet elképzelni. Ha vége a szerelemnek, számomra meg kell szűnnie létezni: nem akarok tudni többé a másikról semmit.
Persze nem mindegy, hogy melyik az elhagyó fél... merthogy általában csak az egyik számára szerelem 1 kapcsolat, ergo: a másik lép ki belőle hamarabb, így az elhagyott számára esetleg örökre egy(vagy több) fájó sebként él tovább.
Szerintem csakis a beteljesületlen szerelem tarthat örökké.
Aki azt mondja: a szerelem szeretetté szelidül, nem ugyanazt jelenti-e, hogy elmúlt a szerelem? És a szeretet lépett a helyébe? És a kettő (szerintem!) bizony nem ugyanaz.
Az együttélés, a házasság a fentiek alapján eleve kizárja ill elmúlasztja a szerelmet... azt gazdaságilag, technikailag, pénzügyileg működtetni kell, egy gazdasági társulás voltaképp. A szerelem pedig rosszul tűri a racionális gondolkodást, a hétköznapok gondjait... annak a csupa ünnepnap az éltető közege.
És még valami: az ember, de talán a többi élőlény is úgy van teremtődve, hogy a változatosság tartja életben. A sokáig tartó , kb egyforma inger előbb-utóbb kioltja önmagát, vagy inkább ártalmassá válik. Mindenki ismeri a jelenséget, gondolom, hogy bármennyire is szeret egy zeneszámot pl, ha napokig egyfolytában csakis azt kellene hallgatnia, hát bizony megutálja. Vagy ha kedvenc ételét kellene ugyanilyen formában ennie huzamosabban... talán örökre is megundorodhat tőle. Vagy a jóleső simogatás is egy idő múlva (ha egyfolytában, hosszasan történik) bizony inkább visszájára fordul.
Végül újra mondom: mindez az én nézőpontomból, a saját élményeim alapján igaz. Ettől még másoknak lehet más axiómarendszere.
Milyen jó, hogy említetted Richard Bach könyvét. (Amúgy az összes könyve olvasásra érdemes.) Én is pont ezt szándékoztam tenni a témával kapcsolatban.
Jelenleg pont úgy érzem, hogy abba a fázisba jutottam, mint ő, mikor azt érzi, hogy nincs tökéletes nő/férfi, hanem az ember sok nőben/férfiban talalja meg a számára elképzelt ideált. Hogy ne kelljen ehhez valakinek megcsalnia a társát, javaslom a barátok sokoldalú "igénybevételét". Tehát, amit nem kap meg, vagy amiben nem egyezik az ember a társával, azt pótolják a barátok.
Visszakanyarodva a topichoz, a szerelem szerintem is a szeretet lángja, mint ahogy azt valaki nagyon gyönyörűen megfogalmazta, tehát rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e lelohadni, vagy életben tartjuk.Az már egy újabb kérdést vet fel, hogy mi van akkor, ha az ember érzi, hogy akivel jelenleg van nem az igazi. Rúgja fel a szerelmet és kutasson, elégedjen meg, vagy üljön és várjon az IGAZI belibbenéséig, majd aztán szakítson??
Várok ötleteket!
Csak annyit, (en hiszek az orok szerelemben) hogy javaslom mindenkinek Richard Bach konyvet, a cime: Hid az orokkevalosagon at.
Pontosan ezt a temat fezsegeti, es bebizonyitaj, nem, inkabb peldat mutat arra, hogy igenis letezik.
Sajat tapasztalatbol csak annyit, hogy ha megtalaljuk a parunkban az orok valtozas es az orok megertest, akkor talan...
de eloszor magunkat kell szeretnunk...
es ismenunk, mielott olyanba vagjuk a fejszenket, mint az orok szerelem.
Valaki irta meg, (bocs, nemtom a neved :-( )
hogy 1X ev hazassag utan a szerelem szeretetbe ment at... Hat ez baj.
Igy is egyutt lehet elni (biztosan...) de ha mind a ket ember akarja es szeretne, szerintem hasonlatossa lehetne tenni a kapcslatot a kezdetekhez. Ehhez semmi nem kell csak szerelem es elfogadas, megertes.
A legnehezebbek.
Ez az egész arra emlékeztet, hogy például ha nem láttam még elefántot, akkor az nincs is. Pedig van, csak én nem láttam.
Valahogy a múlhatatlan szerelem is ilyen. Amíg nem tapasztaltuk addig nincs is?
Nem kellene kizárni a lehetőségét.
A szerelem nem múlik el. Akkor, ha kis sem alakul... :)))
De vajon mitol múlik el a szerelem. Egyszer hallottam az elmúlásra egy hangzatos példát. Nagyon szép volt. 17 éves voltam.
"Tudod, van az, hogy ha egy fabotot beviszel a gyémántbányába, akkor rárakódnak szép kristályok, és akkor úgy csillog szépen, és csak a tiéd és szereted. De ha kiviszed, akkor a sok szép kristály lehull, és ott van a kezedben a fabot."
Talán akkor haltak meg a szép és romantikus érzelmekbe vetett hiedelmeim, amikor ezt hallottam. Ennél sokkal jobb a szabvány-duma.
"Tudod, most teljesen össze vagyok zavarodva. Nem is tudom, mi van velem, minden olyan más lett. Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok. Gondolkodni szeretnék, hogy kitaláljam (!), hogy legyen ez az egész. Tartsunk szünetet."
Ebbol legalább a hülye is érti, hogy azt akarja jelenteni: "Menj a francba!"
másikegylány!
Azt kérded, mitől igazi a szerelem? Hát szerintem attól, hogy nem múlik el.
Volt kevés szerelmem, aki elhagyott, volt, akit én hagytam el, de egyikük iránti érzéseim sem múltak el. Igaz, nem találkozom velük, távol élnek tőlem, de időnként eszembe jutnak és akkor ugyanolyan érzésekkel gondolok rájuk, mint amikor még együtt voltunk.
Zorán szavaival:
"A szerelemnek múlnia kell,
s ha múlik, akkor fájnia kell,
hogy érezd mennyit ér,
míg tart, míg él..."
Ettől függetlenül valami megmarad, mert ma is nagyon jókat beszélgetünk, nevetünk együtt és szikrázik a szeme, amikor rám néz, még akkor is, ha mást vett feleségül. Ez nem szerelem, nem is barátság, ez összetartozás.
akkor en most vagyok a legveszelyesebb idoszakban? Ugyanis mar negy es fel eve kicsereltuk szivunket egy leanyzoval (milyen koltoi is tudok lenni neha ;-)). Sot, mar ket es fel eve teszteljuk az egyuttelest is.
Tehat ne remenykedjek szerinted? (Nem komolyan kerdezem...sejtem a valaszodat...es szerintem Te is az enyemet.)
Kedves Vau,
a magam életében már megláttam kb. 5-6 alkalommal. De még milyen nagyon megláttam! Egyszer csak álltam és álmélkodtam, hogy ugyan, mitől voltam annyira elájulva, hiszen...
Mások életében szintén megláttam, kb. 500-600 esetben. Azt viszont, hogy megmaradt volna, még sosem sikerült látnom. Pedig szerencsére sok jó kapcsolat van a környékemen (az átlaghoz képest kiemelkedően sok), de ezek kivétel nélkül erre alapulnak: "szeretjük egymást, és jól kijövünk". Na de hol van a szerelem? Hát az biza elmaradt valahol a kanyarban, legkésőbb a 4. évben, de gyakorta annál is sokkal előbb. És olyankor derül ki, hogy az a kapcsolat, ami csak a szerelemre volt építve, kártyavárként omlott össze. Jobb esetben. Mert a kártya legalább nem hagy maradandó sérüléseket.
Lehet, hogy egy pár illúzióval szegényebb vagyok, mint a szerelem lelkes hívei, viszont a reális gondolkodásom tökéletesen szigetel a csalódásoktól, és jó kis kiegyensúlyozott nyugit biztosít az utóbbi 10 évben. S persze kellemes, szeretetteli, hosszú kapcsolatokat.
